PolitikAgy

Mielőtt belevágnánk a hazai pártok választási kampányának konkrét elemzésébe, úgy gondoltam jó, ha a korábbinál egy kicsit bővebben mutatom be a választási kampányokkal és a választópolgárok magatartásával kapcsolatos elméleteket. Kezdjük a klasszikus elméletekkel:

1. A választói döntéshozatal klasszikus modelljei

A választói magatartással foglalkozó kutatások gyökerei természetesen az Egyesült Államokba nyúlnak vissza. A politológusok[1] által klasszikusnak mondott két kutatás a 20. század második felében készült.

a) A „párt-identifikációs modellt” megalkotói az 1952-es amerikai elnökválasztást vizsgálva vontak le bizonyos következtetéseket a választók döntéseivel kapcsolatban. Tanulmányukban három olyan tényezőt emelte ki, amelyek véleményük szerint döntően befolyásolják a választókat. E három tényezőnek pedig a párthoz (1), a jelölt személyéhez (2), és a politikai napirendhez (3) való viszonyulást tekintették. Kiemelten foglalkoztak a család formáló és befolyásoló szerepével, továbbá a választót meghatározó szociális körülményekkel. Ez utóbbiakat a választói döntéshozatalra hosszútávon ható tényezőként vettek figyelembe, szemben a jelölt személyével és a közvéleményt éppen foglalkoztató politikai kérdésekkel, amelyek rövidtávon befolyásolják a döntések mikéntjét.

b) A második klasszikus elmélet az Anthony Downs[2] által kidolgozott „racionális választás elmélete”. Ezen modell tulajdonképpen azonos Kis János „gazdasági modelljével”. Ebben az esetben a párt és a szavazó közötti kapcsolat létrejöttének az a feltétele, hogy a választó az őt leginkább érintő kérdésre megtalálja-e a számára leginkább tetsző választ az adott politikai erő programjában. Az elmélet gyengéje, hogy csupán a választóknak csupán egy kicsiny, idealizált rétegére alkalmazható, hiszen a feltételezi a döntést megelőző objektív, elfogulatlan és teljes körű tájékozódást.

A „racionális választás” elméletével kapcsolatban fontos szót ejteni a benne rejtező veszélyekről is. A társadalomba kódolt érdekek olyannyira eltérőek ugyanis, hogy lehetetlenség azokat egytől-egyig teljesíteni. Ezzel természetesen a politikai pártok is tisztában vannak, ám azzal is, hogy az egyes választópolgárok mindettől függetlenül igénylik a nekik leginkább tetsző politikai célok megvalósulását. Azt pedig nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy minden egyes vágy mögött egy potenciális szavazat lapul. Ahhoz azonban, hogy ezek a szavazatok hozzájuk kerüljenek, ki kell elégíteniük a választói érdekeket – legalábbis ígéretek formájában. Az így kialakuló érdekszivárvány vezet a véget nem érő ígéretspirálok kialakulásához, amely folyamat eredményeképpen a gondosan megszerkesztett karakteres pártprogramokat fokozatosan felváltják a jól előadott ígéret-kampányok, a pártok mögött álló identifikáló eszmék pedig lépésről-lépésre elhomályosodnak.

A racionális választás elméletének hatásaként értékelhető, hogy napjainkra szinte teljesen jelentését vesztette a pártok jobb- és baloldal szerinti megkülönböztetése, különösen azokban az országokban, ahol Magyarországhoz hasonlóan két domináns párt versenyez a szavazatokért. Anthony Dawns és Harold Hotelling tézise szerint ugyanis a bipoláris pártrendszerekben a szavazat maximalizációra törekvő pártok kommunikációjuk során a választói skála centrumában elhelyezkedő úgynevezett medián szavazókat[3] célozzák meg.

A választói döntéseket rövid- és hosszútávon befolyásoló tényezők

A választói döntéshozatalt vizsgáló politológusok mindegyike igyekszik bemutatni azokat a hatásokat, amelyek rövid- és hosszútávon befolyásolják, meghatározzák a választópolgárok döntéseit. A kérdésre adott válaszokat számba véve megállapítható, hogy a kutatók által fontosnak tartott hatások a legtöbb esetben fedik egymást.

A választói döntéseket rövidtávon befolyásoló tényezők

A szavazóra rövidtávon ható körülmények elemzésével számos kutató foglalkozott, közülük a leginkább teljes képet talán Jagdish N. Sheth 1975-ös munkája[4] adja, amely ismerteti azt a hét tényezőt, amelyek rövidtávon -  együttesen - határozzák meg a választók viselkedését:

1. Politikai célok
2. A jelölt társadalmi réteghez kapcsolhatósága
3. Érzelmi hatások
4. A jelölt személyisége
5. Az aktuális politikai napirendre adott válasz
6. A jelöltet övező aktuális körülmények
7. A jelölt dinamikus/statikus személyisége

Ezen hatóerők együttesen hozzák létre a választópolgárban azt az attitűdöt, amely a majdani elekció során jut kifejezésre.

Az egyes tényezőket Sheth a következőképpen definiálta[5]:

1. Politikai célok: Tulajdonképpen megegyezik a Downs racionális döntés elméletével. A választó mérlegel a politikai erők által ajánlott célok és útvonalak között majd azt választja, amelyik a legközelebb áll saját érdekeihez.

2. A jelölt társadalmi réteghez kapcsolhatósága: A választókra jellemző, hogy azt a jelöltet illetve politikai pártot támogatják szavazatukkal, amelynek karaktere leginkább tükrözi azt a társadalmi réteget, amelyikbe maga a szavazó is tartozik.

A szerző példaként az 1980-as amerikai elnökválasztást említette, amikor Ronald Reagen a felsőbb osztálybeli konzervatív, míg ellenfele Jimmy Carter a liberális középrétegek soraiból nyerte támogatóinak jelentős hányadát.

Ha egy jelölt nem méri fel kellő alapossággal az egyes társadalmi rétegeknek az általa folytatott kampányra adott válaszát, könnyen John Keery-hez hasonló módon veszítheti el a választást. A demokrata elnökjelölt ugyanis nem ügyelt kellőképpen arra, hogy milyen kép alakul ki róla a választók egyszerűbb rétegeinek szemében, így a republikánusok könnyedén tudták felhasználni ellene önnön szavait és akarata ellenére gazdag, nemtörődöm pojácának beállítani őt.

Hazánkban is megfigyelhető a politikai erők társadalmi rétegekhez kapcsolása. Példaként az SZDSZ-t leginkább az urbánus értelmiségi szavazókhoz, míg a szocialista pártot a nyugdíjas és a szociálisan kiszolgáltatott helyzetben lévő rétegekhez kapcsolják.

3. Érzelmi hatások: A szavazói döntéseket az irracionalitás felé mozdítják az állampolgárokban kialakult érzelmi kötődések és ellenérzések. Sok esetben ezen érzelmi hatás olyan erős, hogy a többi tényezőt háttérbe szorítva, egymagában határozza meg a párt és jelöltválasztást[6]. A választók érzelmeinek manipulálásában igen nagy szerepe van a negatív kampánynak, amelyet az elmúlt magyarországi választások alkalmával mindkét nagy politikai erő előszeretettel alkalmazott több-kevesebb sikerrel.

4. A jelölt személyisége: Az Egyesült Államokban az elnökjelöltek közötti választás tulajdonképpen pártok közötti választást is jelent. Azonban a jelölő pártnak sokkal kisebb a jelentősége a választói döntés meghozatalában, mint a jelöltek személyiségének. Azzal, hogy egy politikus olyan képet tud kialakítani önmagáról, amellyel a választók többsége azonosulni tud, jelentős lépést tesz az elnöki cím felé.   Max Weber klasszikus munkája, a Politika mint hivatás[7] részletesen foglalkozik a politikusok főbb típusaival. A választói döntéseket leginkább a karizmatikus vezetők befolyásolják, ők azok, akik markáns jelenlétükkel képesek új szavazók megnyerésére és a már meglévők elijesztésére egyaránt.

A legutóbbi – 2006-os – magyarországi országgyűlési választásokkal kapcsolatban elmondható, hogy mindkét nagy párt karizmatikus vezérrel az élen indult a választási győzelemért folytatott csatába. Akkor az MSZP sikeresen használta Orbán Viktor megosztó személyiségét és az ellenfél vezérének démonizálása révén nem kevés protest-szavazót sikerült maga mellé állítania. Az azóta eltelt szűk két esztendő alatt jelentős változások következtek be a pártvezérek megítélésének milyenségében. Orbán Viktor az utóbbi hónapokban alkalmazott hangnemváltás eredményeképpen sikeresen bújt ki az kormánypártok által – nem minden alap nélkül – ráaggatott radikális nemzetvezető szerepéből, míg ellenfele, Gyurcsány Ferenc lépésről-lépésre olyannyira szélsőséges megítélésűvé tette magát, hogy lassan már a saját szavazóinak szemében is persona non gratavá silányul.

Az elmúlt évek tapasztalata alapján joggal tehetjük fel a kérdést: nem–e nagyobb a kára, mint a haszna a pártok élén álló karizmatikus vezetőknek? A választók magatartását figyelembe véve a válasz egyértelműen nem, hiszen sokkal szívesebben azonosulnak egy erőteljes kisugárzással bíró politikusra, mint Jean Blondel szürke menedzser típusú pártemberére[8].

5. Az aktuális politikai napirendre adott válasz: A választási kampány során rengeteg olyan előre nem várt esemény következhet be, amelyre kampány résztvevőinek reagálnia kell. Egy esetleges természeti katasztrófára, háború konfliktusra vagy nem várt politikai botrányra adott válasz döntő befolyással lehet a választás kimenetelére nézve, hiszen a szavazók így megbizonyosodhatnak róla, hogy melyik jelölt képes felelősségteljes vezetőként viselkedni és melyik nem.

6. A jelöltet övező aktuális körülmények: Napjainkban a bulvármédiának egyre növekvő szerepe a politika területén is érezteti hatását, ami azért bír kiemelt jelentősséggel, mert ezen médiatermékek sokkal gyakrabban kerülnek a választók kezébe, mint a pártok kampány-szórólapjai. A pletykalapok már nem csak a zenészek és színészek, hanem a politikusok magánéletét is előszeretettel tárgyalják oldalaikon, erőteljesen befolyásolva ezzel a szavazókat. Akár egy, az ismeretlenség homályából előlépő szerető, akár egy panaszkodó mostohagyermek újságokban való megjelenése alapjában változtathatja meg az emberekben a politikusról kialakult képet.

7. A jelölt dinamikus/statikus személyisége: A választókra jellemző, hogy bizonyos időközönként igénylik a politikai szereplők cseréjét. A miénknél régebben működő demokráciák példája azt mutatja, hogy egy párt ugyanazokkal az arcokkal nem lehet hosszú távon sikeres. A jól időzített személycserére jellemző Gyurcsány Ferenc 2004-es miniszterelnökké válása, amikor a dinamikus politikus megjelenése új lökést adott a gondokkal küzdő szocialista pártnak.

A magyarországi demokráciával kapcsolatban folyamatos elvárásként van jelen az előző rendszerből átöröklött politikai elit cseréje. Erre a lépésre a legtöbb közép-kelet európai országban még a 90-es évek első felében sor került, kiiktatva ezzel megannyi konfliktus forrását.

Magyarországon jelenleg talán minden eddiginél kézzelfoghatóbb a regnáló pártvezetők lecserélése iránti igény. Ezt bizonyítja az általam végzett azon kísérlet, amelynek során különböző társadalmi csoportba tartozó szavazóktól kértem ugyanazt: olvassák el az általam átadott lapon szereplő két nevet, majd írják le azt először eszükbe jutó egy-egy szót. A két név a következő volt: Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc. Célom az volt, hogy megfigyeljem, milyen jellegű primer érzelmi reakció kapcsolódik a hazai politikai élet két legellentmondásosabb alakjához[9]

A tizennégy válaszadóból öten adták ugyanazt a választ[10], egyformán minősítve mindkét politikust.  Bár a mintavétel során a megkérdezettek alacsony száma miatt a kapott eredmény bizonyító ereje korántsem teljes, mégis határozottan erősíti egyes politikai elemzők azon állítását, amely szerint a hazai politikai élet vezetői – bár karizmájuk révén még mindig képesek szavazószerzésre és szavazóvesztésre egyaránt – olyannyira elvesztették dinamizmusukat, hogy sok választó csak, mint a struktúra megváltoztathatatlanságának jelképeire tekint rájuk, miközben fokozatosan politikai passzivitásba vonul.[11]

A szavazókat hosszútávon befolyásoló tényezők

Eva Anduiza-Perea a Barcelonai Autonóm Egyetem oktatója a következő kérdéssel vezeti fel a választói magatartásról szóló tanulmányát[12]: „Vajon a szavazók a politikai rendszer valódi értékmérői, vagy csupán foglyok önnön szociális helyzetük ketrecében?”

A politológusok legtöbbje – ahogy arra a Michigani Egyetem kutatói is rámutattak - egyetért abban, hogy a választók szociális előélete döntően és hosszútávon befolyásolja a politikához való viszonyukat.

A szociális struktúra elméletek egyike a társadalmi törésvonalak mentén vizsgálja a kérdést[13]. Törésvonalak az egyének és rétegek szintjén alakultak, alakulnak ki. Ezek egy része a a legtöbb országban megtalálható, míg bizonyos törések csak a valamilyen szempontból speciális helyzetben lévő országok esetében figyelhetőek meg.

A leggyakoribb különbség generáló tényezők:

Az általános ellentétképző okok közé sorolható többek között a szexuális identitás, a társadalmi osztályhoz, vallási felekezethez tartozás éppúgy, mint az, hogy az adott ország melyik régiójában él a választó.  A közvélemény kutatások megjelenés számos új információ nyújt a különböző rétegek szavazói magatartását vizsgálóknak. Az minden esetben érzékelhető, hogy a törésvonalak minden esetben az egyén és a közösség mindennapjait legérzékenyebben befolyásoló területeken alakultak ki, így nem csoda, hogy kiemelt jelentősséggel bírnak a választói döntések befolyásolása tekintetében. Jó példa a egyént meghatározó specifikumok jelentősségére, hogy homoszexualitás elfogadásáért küzdő választók általában az ilyen szempontból liberálisabb, nyitottabb pártra voksolnak, míg a jelenség ellenzői legtöbbször valamelyik konzervatív pártra szavaznak. Olaszország a régiók között kialakult törésvonalak jelentősségét példázza. Az önállósodásért küzdő gazdag északi területeken élők jelentős része szavaz a gazdasági fejlődést akadályozó déli területektől való elszakadás programját hirdető, nemegyszer szélsőjobboldali pártokra. 

A társadalmi törésvonalak speciális megjelenési területei:

 A speciális törésvonalak kialakulására számos ország szolgáltat példát. Spanyolország területén a magukat spanyolnak vallókon kívül élnek gallegok, katalánok és baszkok, akik mindnyájan a spanyol államtól függetlennek határozzák meg magukat és – bár jelenleg is jelentős autonómiával rendelkeznek – jövőben céljaik között a teljes elszakadás foglalja el az első helyet.

Az első világháborút követő „béketárgyalások” kegyetlen következményei máig beforratlan sebként éktelenkednek az európai kontinens testén. A versailles-i döntések olyan új, de napjainkra megcsontosodott törésvonalakat hoztak létre a közép-kelet európai régióban, amelyek nyelvi, etnikai és vallási különbségek egész során alapulnak. A feszültségekkel teli helyzet természetesen az állampolgárok politikai döntésein keresztül is érezteti hatását.

A társadalmon belüli törésvonalakat vizsgálva nem nehéz felfigyelni az Amerikai Egyesült Államok speciális helyzetére. Itt ugyanis szinte minden eddig említett különbségképző tényező jelen van. A régiók között különbségek, a nyelvi, bőrszínbeli különbségek és a vallásos sokszínűség mind- mind olyan jellemzők, amelyek döntően befolyásolják az amerikai politikát és a választópolgárok reakcióit. Vélhetően rengeteg tanulság vonható majd le az amerikai Demokrata Párt a 2007/2008-as jelöltválasztási kampányából, hiszen a Párt mindkét lehetséges elnökjelöltje egy-egy törésvonal közvetlen közeléből érkezett. Hillary Clinton lehet volna ugyanis az Egyesült Államok első női elnöke, azonban végül vetélytársa Barack Obama indúlhatott harcba az elnöki pozícióért. Az elnökválasztáson végül gyűzedelmeskedő Obama 2008. janár 20-i beiktatásával a világ vezető hatalmának első afroamerikai elnöke lett.

 Néhány évtizeddel ezelőtt teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne két fehér férfi versenyezzen az elnöki pozícióért. A szavazói struktúra azonban olyannyira átrendeződött, hogy egy női, illetve afroamerikai jelölt állítása immár nem jelent kockázatot a nyugati pártok számára. A 2008-as amerikai elnökválasztás tekintetében fontos kiemelni, hogy az egyesült államokbeli vállasztópolgárok számára mind Clinton, mind Obama jelölése szimbolikus erővel bírt. Egy az elmúlt időszak gazdasági és katonai viharaitól megtépázott nemzet számára mindkét jelölt a múlt kudarcaival való szakítást és egy szebb, a korábbiaktól eltérő nemzeti jövő irányába vezető út reményét jelentett.